A legtöbb férfi úgy tartja, hogy a haláltól félni kell. Olaf nem tartozik ezen férfiak körébe. A rettenthetetlen vikinget csak a csatakiáltás moraja és az összecsapó acél csattanása élteti. A dicsőségvágytól és a dicstelen halál szégyenének fenyegető átkától hajtva Olaf vakmerő elszántsággal veti bele magát minden csatába. Olaf lényét a lelke mélyén gyökerező vérszomj teljesen magával ragadta, és csak akkor érzi igazán, hogy él, amikor a halál a markában tartja.
A Lokfar-félsziget Freljord legdurvább vidékeinek egyike. Itt a düh az egyetlen tűz, ami az átfagyott csontokat képes átmelegíteni, a vér az egyetlen folyadék, amely szabadon folyik, és nincs rosszabb sors, mint vénen és gyengén, elfeledve halni meg. Olaf igazi lokfari harcos volt, aki dicsőségben és dicsekvésben sem maradt alul. Amikor egyik este egy feldúlt falu parázsló romjain, klántársai körében épp tetteivel kérkedett, az egyik idősebb harcos végül elunta Olaf hetvenkedését. A veterán katona arra buzdította Olafot, hogy olvassa ki a jelekből a sorsát, vajon a jövője arányban áll-e a hencegésével. Olaf a kihíváson felbátorodva a viharedzett harcos irigységét gúnyolta, majd sorsot vetett egy rég elpusztult vadállat csontjaival, hogy lássa, milyen magasságokba szárnyal majd dicsősége a halála után. Az általános jókedv azonnal alábbhagyott, amint a klántagok kiolvasták az előjeleket: a csontok hosszú életet és csendes elmúlást jósoltak.
Olaf felbőszülten rohant bele az éjszakába azzal az eltökélt szándékkal, hogy bebizonyítja, a jóslat tévedett, ezért elindult megkeresni és levágni Lokfar rettegett fagykígyóját. A szörny már ezreket emésztett el hosszú élete alatt, embert és hajót egyaránt – ellene harcolni és odaveszni bármely harcos számára igazán méltó vég lett volna. Ahogy Olaf a szörny tátongó fekete bendőjébe vetette magát, annál is mélyebbre zuhant, a saját tudata sötétségébe. Amikor végül a fagyos víz magához térítette, a lemészárolt fenevad tetemét látta lebegni maga mellett a felszínen. Bár terve meghiúsult, Olaf nem adta fel, és nekiindult, hogy levadásszon minden legendás karmos-agyaras teremtményt, abban a reményben, hogy a következő csatája lesz az utolsó. Minden egyes küzdelembe teljes erővel vetette bele magát a hőn vágyott halált kergetve, és minden egyes alkalommal megmentette az az őrjöngő téboly, ami a halál torkában kerítette hatalmába.
Olaf így végül arra jutott, hogy egyszerű fenevad nem képes elhozni számára a harcoshoz illő véget. Végül az az ötlete támadt, hogy kiáll Freljord legfélelmetesebb törzse, a fagykarom harcosai ellen. Úgy tűnt, Sejuanit szórakoztatja a kihívás, amelyet Olaf a serege ellen intézett. Pimasz vakmerősége azonban nem menthette meg a vikinget. Sejuani elrendelte a rohamot, és tucatjával küldte rá a harcosait, hogy legyűrjék őt. Egytől-egyig mindegyik katona elesett, míg Olafon ismét eluralkodott az őrjöngő vérszomj, és könnyedén utat vágott a fagykarom törzsének vezéréhez. Olaf és Sejuani összecsapásának ereje megrengette a gleccsereket, és bár a dühöngő harcos megállíthatatlannak tűnt, Sejuaninak mégis sikerült egy kis időre megfékeznie. Ahogy ott álltak összeakaszkodva, Sejuani pillantása úgy hatolt át Olaf harci lázának ködén, ahogy fegyver soha nem lett volna képes. A viking dühöngése alábbhagyott annyi időre, hogy Sejuani megtehette ajánlatát: megesküdött, hogy megszerzi Olaf számára a dicsőséges halált, ha cserébe a rettenthetetlen viking fejszéje az ő szolgálatába áll hódító hadjáratában. Olaf akkor megfogadta, hogy örökségét mélyen bevési Freljord földjébe.
„Ha majd találkozol az őseiddel, mond meg nekik, hogy Olaf küldött.”
– Olaf
