– Szeretnéd, ha mondanék egy esti mesét?
– Nagyi, én már túl nagy vagyok az ilyesmihez.
– Ahhoz sosem lehetsz túl nagy, hogy meghallgass egy történetet.
A kislány kelletlenül bekászálódott az ágyba, tudva, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg. Odakinn metsző, hideg szél süvített, és örvénylő tölcséreket korbácsolt a hóesésből.
– Miről meséljek? Talán a Jégboszorkányról? – kérdezte a nagymama.
– Ne, ne róla.
– Mit szólnál Braumhoz? – hallgatás volt a válasz. Az idős asszony elmosolyodott. – Hol is kezdjem? A nagymamám sokszor elmesélte, hogyan védte meg Braum a falunkat a hatalmas sárkány támadásától. De megesett az is, bár már igen régen történt, hogy Braum egy lávafolyam hátán lovagolt! Vagy… – egy pillanatra elhallgatott, ujját az ajkához emelte. – Azt elmondtam már neked, Braum hogyan tett szert a híres pajzsára?
A kislány megrázta a fejét. A kandallóban ropogó tűz messzire űzte a szél jeges leheletét.
– Nos… Élt egyszer egy ember a falut övező hegyekben, akit Braumnak hívtak…
– Igen, ezt én is tudom!
– Ideje nagy részében gazdálkodással foglalkozott, a juhait és a kecskéit gondozta, ám nála vajszívűbb embert nem látott még a világ. Ajka mindig mosolyra állt, és a vidék gyöngyöző kacagásától volt hangos.
Egy nap azonban szörnyű dolog történt: egy trollfiúcska, olyasmi idős lehetett, mint te, séta közben egy pincére bukkant a hegyoldalban. A bejáratot egy kőből faragott, hatalmas ajtó védte, az elemi jég egy szilánkjával a közepén. Amikor a fiú kinyitotta az ajtót, még a lélegzete is elállt: a helyiség telis-tele volt arannyal, drágakővel, megannyi kinccsel!
Azt azonban nem is sejtette, hogy a pince mélye csapdát rejt. A Jégboszorkány átka ült rajta, és amint a kisfiú átlépte a küszöböt, az elvarázsolt ajtó BUMM!, becsapódott mögötte, és foglyul ejtette! Bárhogy is próbálkozott, nem tudott kiszabadulni.
Mígnem egy arra bandukoló juhász meghallotta a jajveszékelését. A falu apraja-nagyja a fiú segítségére sietett, ám még a legerősebb harcosok sem bírták kinyitni az ajtót. A fiú szülei nem tudták, mitévők legyenek, az édesanyja zokogásába pedig még a hegyek is beleremegtek. Minden remény veszni látszott.
Ám egyszer csak nevetés hangja csendült a távolban.
– Braum volt az, ugye?
– Ahogy mondod! Braum a nagy lárma hallatán tüstént a hegy lábához sietett. A falubeliek elpanaszolták neki, milyen szörnyű bajba keveredett a kis troll az átok miatt. Braum barátságosan mosolygott, biccentett, majd a pince ajtajához lépett. Nekiveselkedett: húzta, vonta, ütötte, cibálta, megpróbálta mindenestül kitépni. Ám az ajtó meg se moccant.
– De hát ő a legerősebb ember a világon!
– Senki sem tudott magyarázattal szolgálni – értett egyet a nagymama. – Braum négy nap és négy éjjel tanakodott, hogyan nyithatná ki azt a fránya ajtót. Elvégre egy gyermek élete forgott kockán.
Azután az ötödik nap reggelén hirtelen szikra gyúlt a szemében, ajka pedig széles mosolyra húzódott. Ha az ajtón nem jutok át – mondta –, akkor majd átjutok a…
A kislány némi töprengés után tágra nyílt szemmel felkiáltott: – …a hegy falán!
– A hegy falán. Braum a hegytető felé vette az irányt, majd hatalmas csapásokkal megindult lefelé. Ökle ütései nyomán a szikladarabok csak úgy repkedtek, mígnem teljesen eltűnt a hegy gyomrában.
A falu lakói lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a sziklafal meginog az ajtó mentén, és amikor leülepedett a por, megpillantották Braumot a kincsek között, karjában a legyengült, de annál boldogabb kisfiúval.
– Tudtam, hogy sikerül neki!
– A vigadalomnak azonban hamar vége szakadt, amikor hirtelen megremegett alattuk a föld: Braum járata meggyengítette a hegy szerkezetét, és az omladozni kezdett! Braum gondolt egyet, felkapta az elvarázsolt ajtót, és pajzsként a feje fölé tartva mindkettőjüket megvédte az aláhulló szikladarabok ütésétől. Amikor végre elmúlt a veszély, Braum elámulva vette észre, hogy az ajtón egyetlen karcolás sem esett! Tudta, hogy különleges ereklyét tart a kezében.
És attól a naptól kezdve egy pillanatra sem vált meg a varázspajzstól.
A kislány felült az ágyban, és alig tudta elrejteni izgatottságát. A nagymama várt egy kicsit. Megvonta a vállát, és felállt, hogy kimenjen a szobából.
– Nagyi, elmondasz még egyet? – állította meg őt a kislány.
– Majd holnap – a nagymama a kislányra mosolygott, szelíden homlokon csókolta, majd elfújta a gyertyát. – Most aludj, mert sok mese vár még rád.